Már egészen fiatal korom óta küzdöttem az igazságtalanság ellen. Sajátos módszereim voltak gyerekként, főleg a fizikailag fejtettem ki nemtetszésemet, lány létemre. Már az óvodában is megvertem az ovistársnőmet, aki eltörte a fülbevalómat. Sosem mentem el amellett, ha valaki csúnyán szólt. Kiálltam magamért és a gyengébbekért. Akkoriban bátor voltam, hiszen egy gyerek még mondhat őszinte dolgokat komolyabb következmények nélkül. Azóta is emlékeznek rám az óvónőim, még egypár ovistársam szülei is.

Ez a harcias jellem az általános iskolában sem kopott meg. Állandóan feszültségben voltam a napközis nevelővel, aki egy gonosz nő volt. Ősellenségemnek tartottam az egyik szakácsnőt is, aki mindig azzal vádolt, hogy potyázok és kétszer állok sorba az ételért, ami nem volt igaz. Egyrészt ebédjegy volt, másrészt meg nem vagyok egy bélpoklos, sosem voltam az, belém sem fért volna. Szemtelen voltam, visszaszóltam, nem bírtam ki, hogy valótlanságokat állít rólam. Az egyik tanárom is pikkelt rám, és én ezt nagyon jól éreztem. Lett is belőle egy olyan ellentét, ami után Anyukámnak be kellett mennie, de meg is lett az eredménye, mert a tanár megváltozott és láss csodát az eredményeim is jobbak lettek. Érvényt szereztem az akaratomnak szóval és tettekkel is, de sérelmeket nem okoztam az "ártatlanoknak".

Gimiben már mellőzni kellett a verekedést, egyrészt nem egy komoly viselkedési mód, másfelől már következményekkel járt volna. Itt kevesebb igazságtalansággal találkoztam, de, ha volt valami, akkor én lettem az osztály szócsöve, a megmondóember, aki ki mert állni, és vállalta a véleményét.

Az egyetem más tészta lett, ott, egy vagy a sok közül, az arctalan. Nem kerestem a konfliktusokat, de volt itt is, hogy kifejeztem nyíltan a véleményemet. Amire ide jut az ember, alapvetően megölik benne az őszinteséget, hogy képviselje az érdekeit, hogy tisztességesen és igazságosan játsszon. Próbáltam ezzel élni, szócsővé válni, képviselni a társaimat, de érdekes módon, amikor arra került a sor, mindenki meghátrált, nem volt csapatszellem és összetartás, senkinek sem lett fontos, amiért harcolni akartunk. Ott álltam egyedül. Ezt végképp megelégeltem, csak épp az a nehéz, hogy bármit is szeretnék tenni, falakba ütközöm, mert mindenki vagy gyáva, vagy álszent, és már senkinek sem számít a tényleges igazság.