Még diákként volt egy ideiglenes munkahelyem. Legálisan működő  cég, hivatalos diákmunka, minden tiszta és szép. Rendezett munkakörülmények, 8 órás munka, fél órás ebédszünettel a cég konyhájában, hűtő, mikro, tisztaság. Ülő munka révén még az óránkénti 10 perc szünet is engedélyezett volt, bár tény, ha nem vetted ki egyszer sem, akkor akár lehettél a nap dolgozója is. Diákmunkához képest egész jó fizetés is járt.

A munka része már más kérdés volt. Abszolút tisztességtelennek tartottam minden egyes lépését. Nem véletlenül várták el a titoktartást. Jópár éve volt már, nem tudom létezik-e még a cég, nem is érdekel. Viszont ezen munka óta én már nem bízom semmiben, amit az interneten látok.

Mit is kellett csinálni? Minden egyes nap létre kellett hozni 20 darab kamu profilt a facebookon. Megvolt, hogy melyik oldalról kell lehúzni képeket, minimum hármat ugyanarról a személyről, és reális neveket kitalálni, hogy minél hitelesebb legyen. Majd ezekkel a profilokkal embereket kellett bejelölni, amennyit csak lehet. És posztolni is kellett velük, boldog születésnapot kívánni a kamubarátoknak, leírni, hogy milyen jó volt a buliban és hasonlók. Persze ezek között el kellett ejteni olyat, hogy de jó ez, vagy az az új termék, biztosan veszek ilyet. Hogy ne legyen olyan átlátszó, minden nap megvolt, hogy be kellett lépni 20 korábban létrehozott kamuprofilba, és azt ápolgatni kellett. Kész adatbázis volt, több száz, több ezer kamu név, kamu e-mail címmel és jelszavakkal, amihez mindenki hozzáfért. Ugyanezt meg kellett tenni fórumokon is, csak ott a meglévő adatbázis, már regisztrált embereivel kellett dicsérgetni a megjelent új terméket. Minden egyes hozzászólásról print screent kellett készíteni, elmenteni, és elküldeni a vezetőnek a nap végén. S ha ez nem lenne elég, a gépeink figyelve voltak, kémprogrammal, minden egyes leütést monitoroztak, és megfigyelték milyen oldalakat látogatunk. Ennek eredményeképpen jött ki a nap, a hét dolgozója, ki mennyit szólt hozzá, mennyit írt, mennyit hazudott össze a világhálón.
Tegyük hozzá, hogy ez nem csak magyar oldalakon zajlott magyarul, hanem szlovák, cseh, szerb, horvát, lengyel, olasz és még talán két idegen nyelven. Micsoda hiteles, megbízható források  lehetnek, ha szeretnél bármit is venni, beépített emberek halmaza magasztalja az egekig az árut, amit lehet, a tényleges használó az ellenségeinek sem ajánlana.

A legszebb az egészben, hogy ez csak egy cég, és hány ilyen van még! Egy cég, ahol napi szinten, fejenként 20 kamu regisztrációt csinálnak a facebookon. S ha dolgozik naponta 20 ember (ez volt a minumum), az naponta 400, hetente 1000, egy hónapban 30 ezer új regisztrációt jelent!!! Így vagyunk mi körülvéve a csalással, csak talán jobb nem tudni róla.

Már egészen fiatal korom óta küzdöttem az igazságtalanság ellen. Sajátos módszereim voltak gyerekként, főleg a fizikailag fejtettem ki nemtetszésemet, lány létemre. Már az óvodában is megvertem az ovistársnőmet, aki eltörte a fülbevalómat. Sosem mentem el amellett, ha valaki csúnyán szólt. Kiálltam magamért és a gyengébbekért. Akkoriban bátor voltam, hiszen egy gyerek még mondhat őszinte dolgokat komolyabb következmények nélkül. Azóta is emlékeznek rám az óvónőim, még egypár ovistársam szülei is.

Ez a harcias jellem az általános iskolában sem kopott meg. Állandóan feszültségben voltam a napközis nevelővel, aki egy gonosz nő volt. Ősellenségemnek tartottam az egyik szakácsnőt is, aki mindig azzal vádolt, hogy potyázok és kétszer állok sorba az ételért, ami nem volt igaz. Egyrészt ebédjegy volt, másrészt meg nem vagyok egy bélpoklos, sosem voltam az, belém sem fért volna. Szemtelen voltam, visszaszóltam, nem bírtam ki, hogy valótlanságokat állít rólam. Az egyik tanárom is pikkelt rám, és én ezt nagyon jól éreztem. Lett is belőle egy olyan ellentét, ami után Anyukámnak be kellett mennie, de meg is lett az eredménye, mert a tanár megváltozott és láss csodát az eredményeim is jobbak lettek. Érvényt szereztem az akaratomnak szóval és tettekkel is, de sérelmeket nem okoztam az "ártatlanoknak".

Gimiben már mellőzni kellett a verekedést, egyrészt nem egy komoly viselkedési mód, másfelől már következményekkel járt volna. Itt kevesebb igazságtalansággal találkoztam, de, ha volt valami, akkor én lettem az osztály szócsöve, a megmondóember, aki ki mert állni, és vállalta a véleményét.

Az egyetem más tészta lett, ott, egy vagy a sok közül, az arctalan. Nem kerestem a konfliktusokat, de volt itt is, hogy kifejeztem nyíltan a véleményemet. Amire ide jut az ember, alapvetően megölik benne az őszinteséget, hogy képviselje az érdekeit, hogy tisztességesen és igazságosan játsszon. Próbáltam ezzel élni, szócsővé válni, képviselni a társaimat, de érdekes módon, amikor arra került a sor, mindenki meghátrált, nem volt csapatszellem és összetartás, senkinek sem lett fontos, amiért harcolni akartunk. Ott álltam egyedül. Ezt végképp megelégeltem, csak épp az a nehéz, hogy bármit is szeretnék tenni, falakba ütközöm, mert mindenki vagy gyáva, vagy álszent, és már senkinek sem számít a tényleges igazság.